Létezik-e egy teremtő, mindenható Isten?

Van-e Isten?

Hát igen!? A mai kor embere joggal kérdőjelezi meg Istent. Van-e, létezik-e egy teremtő Isten vagy a véletlen útján alakult ki ez a világ? A sorsunkat valamiféle erők határozzák meg vagy létezik egy olyan Isten, aki létrehozta ezt a mindenséget, fenntartja azt és minden ember sorsát igazgatja? Ha létezne egy ilyen Isten, akkor az milyen? Ki tudja azt? Annyiféle vallás és úgynevezett isten van. Ha akarunk mi is gyárthatunk isteneket, elképzelünk egyet és annak hódolunk. Nem láttuk Istent, akkor hogy lenne? Akkor ez, hogy nem láttam azt bizonyítja hogy nincs, nem is létezik vagy éppenséggel nem bizonyítja? Tudjuk, hogy van egy vallásos irat, egy könyv, amit bibliának hívnak. Az beszél egy Istenről, de lehet-e annak hinni? Hiszen azt is emberek írták, azt is kinyomtatta valaki. Lehet, hogy éppen kitalálták. A papok, lelkészek beszélnek egy Istenről, de annyi irányzat létezik. Ilyen-olyan vallás és sokszor éppen ezek a vallások vívnak egymással komoly vitákat, persze jobb esetben, mert amikor már az emberek ölik egymást a nézeteikért, vallásukért, akkor köszönöm szépen én nem kérek belőle. Miért pont a kereszténység hinne az igaz és létező Istenben? Sokszor a keresztények a legképmutatóbb emberek, akik amivel megítélnek másokat, maguk éppen azt teszik amit elleneznek. 

Egy idézet a bibliából: "Hanem lásd, ezt találtam, hogy az Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást."

Az ember nem akar egy teremtő Istennel számolni, mert az egy csomó kérdést felvetne. Van-e ennek a teremtő Istennek terve, célja? A teremtményének van-e valami felelőssége vele szemben? El kell-e számolnunk majd egyszer vele? Mi lesz az általunk oly nagyra becsült szabadságunkkal? Azt hiszem ez az elszámoltathatóság és szabadság kérdése a "leghúsbavágóbb". Akarom én ezt?

Talán ezért is van az, hogy a mai kor embere mindenben is reménykedik, mindent megpróbál előbb, mint egy állítólagos Istennel kapcsolatba lépni. Nem akarunk számolni egy teremtő Istennel, mert akkor még a végén ő is számol velünk. Aztán ott van még a bibliában központi szerepet kapott Jézus Krisztus kérdése. Az aztán tényleg nagy talány, hogy ki volt ő.  Az persze elfogadott, hogy egy nagy tanító volt, sok etikai, erkölcsi kérdésben nagyon jókat mondott, de azért amikor olyat állított, hogy senki sem mehet Istenhez, csakis őáltala, az azért meredeknek tűnik sok embernek.

"Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam."

A bibliát vagy elhiszem vagy nem, az biztosan nem egy működő dolog, hogy egy részét elfogadom egy részét pedig nem. Utóbbi esetben akkor az én értékítéletemre, felfogó képességemre lenne bízva a teremtő, mindenható Isten. Ha mi fel tudnánk fogni, meg tudnánk érteni, akkor mi lennénk a nagyobbak. Ha józanul belegondolunk, akkor el kell fogadjam azt, hogy annyit érthetek meg egy univerzumot teremtő Istenből amennyit ő megenged. Persze mi emberek próbáljuk úgy érteni, értelmezni a dolgokat, hogy mi tudjuk mi az igaz és mi nem. Egy másik embernek meg máshol húzódik meg ez a határ. Innentől kezdve pedig már annyi igazság létezik ahány ember, minden viszonylagossá válik és elmondhatjuk, hogy semmi sem igaz. Ha csak az evolúcióra és annak az elméletére gondolunk, ezt ma már mindenki alapnak gondolja, az iskolákban is ezt tanítják. Viszont amikor utána olvasunk, ilyeneket találunk:

"A Világegyetem valószínűleg körülbelül 13,8 milliárd éve keletkezett." "A Föld magjában föltehetőleg a viszonylag sűrű vas és nikkel halmozódott fel..."  /Wikipédiáról kiollózva/-vagyis ha elolvassuk a tudomány által felvázolt Földtörténetet, akkor szerintem megállapodhatunk abban, hogy ehhez is igen nagy hit szükséges. 

Viszont rengeteg vallási irányzat, felekezet, közösség is létezik, akik a bibliát veszik alapul és arra hivatkoznak. Mégis néha homlokegyenest mást mondanak. Ez azért elgondolkodtató! A tudomány lenne az, valamelyik másik vallás vagy éppen a filozófia lenne az az irány, ami az élet nagy kérdéseire megoldást tud mutatni? Vagy nem is kell minden kérdésre tudni a válaszokat? Miért van szenvedés? Miért van betegség és halál? Miért van kizsákmányolás? Miért van gyűlölet és kegyetlenség? De a másik oldalon is lehet keresgélni. Tudunk-e boldogok lenni? Olyan felhőtlen boldogok? Miért van az emberben az a nagy szeretet és elfogadás utáni vágy?

Van aki az erejében bízik, de meddig lesz erős? 60-70-80 évesen is erős lesz? Van aki a pénzében, vagyonában bízik, no de mindig lesz pénze? Meg tudja-e venni pl. az egészségét, a fiatalságát vagy a boldogságát a pénzzel? Sorolhatnánk miben lehet bíznia az embernek és hogy azok adnak-e igazi megoldást az ember életére nézve. A hatalom, az emberi elme, a logika vagy valami más? Talán nem is érdemes sorolni.

A biblia lényegretörően egy ilyen kérdést tesz fel: "Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? "

Mindenesetre az ember még ha nem is akar egy teremtő Istent elfogadni, azért a szíve mélyén elgondolkodik azon, hogy mi van a halál után? Van-e élet azután ha már nem leszek? Hiszen minden ember egyszer elmúlik és az biztos, hogy nem hoztunk semmit e világra és nem is tudunk magunkkal vinni semmit. Akkor inkább éljek a mának? Élvezzem ki a jelent és ne törődjek a holnappal? De meddig tart az a holnap? 

A biblia világosan elmondja, hogy az ember hogyan teremtetett és hogyan került szembe a teremtőjével. Miért lett tőle elválasztva és azt is elmondja, hogy hogyan áll az Isten az emberhez. Mi az amit elvár az embertől és hogy van-e ill. mi az a mód ahogyan az ember visszatérhet hozzá. 

Habár Isten egy elrejtőzködő Isten a biblia szerint, de arról is beszél, hogy megismerhető, kapcsolatba lehet vele lépni, de ennek feltételei vannak. Elsődlegesen semmilyen hátsó szándék, önérdek, büszkeség nem jöhet szóba annál a teremtő, mindenható Istennél, aki belelát az ember gondolataiba, szívébe. Csakis alázattal, egy alárendelt szívvel lehet hozzá közeledni, elismerve azt, hogy már az is rossz, ha nélküle élek, nélküle hozom meg az életem döntéseit. Csakis úgy jöhetek hozzá, ha semmi  úgynevezett "bálvány" nincs az életemben. Sem a pénz, sem az élvezetek, sem a büszkeség "istene" nincs ott a szívemben. Persze ilyen "istenek" nincsenek is, de ez valami olyasmit jelent, hogy ezek a dolgok nem állhatnak közém és a teremtő Isten közé. Nem lehet az életem része ez is, meg az is. 

No de hogy lehetne ez az Isten nélküliség rossz? Hiszen mindenki "úgy csinálja" ill. más szavakkal senki sem kéri ki Isten véleményét, hogyan is kell élni.  Ha mégis van Isten akkor én inkább a kéréseim megvalósítására gondolnám használni. Amikor én már kevés vagyok, akkor jöjjön és segítsen! Az Isten nélkül élő ember előszeretettel használná az Istent, de Őt nem lehet használni! Fordítva van. Ő szeretné használni a teremtményét akaratának teljesítésére. 

Mi az akarata neki? Miért teremtette az embert? Mi az ember létezésének célja a biblia szerint?

Elsősorban egy kapcsolatra teremtette Isten az embert önmagával, amelyet a szeretet, a bizalom, az engedelmesség és a hűség kell, hogy jellemezzen. 

"Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat."

Másodsorban pedig azért, hogy az egyik ember segítőtársa legyen a másik embernek. 

"A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."

Erről a kettőről beszél Ádám és Éva megteremtése, erről szól a tízparancsolat két kőtáblája és ezeket élte elénk példaként Jézus Krisztus itt a földön. De az ember amikor erre a két dologra gondol, akkor csűri csavarja, kimagyarázza, megmagyarázza, átértelmezi ... kiforgatja. 

Mi az ember létezésének célja és értelme akkor, ha nem hisz Istenben és pl. az evolúcióban hisz? 

Ezt ki-ki válaszolja meg magának ... remélhetőleg nem egy önző, magunk körül forgó élet a célunk, mert azzal önkéntelenül is ártunk a körülöttünk lévőeknek és ezáltal magunknak is. Lehet, hogy rövid távon élvezni fogjuk az általunk elért eredményeket, de hosszútávon biztosan nem lesz nekünk jó. 

A Biblia elég lényegre törően beszél az Istent nem számításba vevő életről:

"Örvendezz a te ifjuságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság. És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!"

Ha van Isten ...

Az embert alapjáratban egyfajta kettősség jellemzi. Önálló szeretne lenni, de mégis kapcsolatra vágyik. Adná ő magát másnak, de szeretné, ha előbb az a másik is odaadná magát neki. Az ember akarna egy feltétlen elfogadást mások részéről vagy akár Isten részéről, de önmaga sokszor csak a feltételekkel való elfogadást gyakorolja. Melyikünk az, aki szereti azokat is, akik minket nem szeretnek? Ki az aki szereti azt is, aki neki rosszat tesz? 

Szeretném én Istent is, de ne kelljen magamat feladni! Ne kelljen magamat teljesen alárendelni neki.  Az ember amikor kereszténnyé válik, elkezd egy templomba, keresztény gyülekezetbe járni, elkezdi olvasni a bibliát, akkor előbb-utóbb szembesül Isten elvárásaival, persze emellett rátalál az ígéreteire is. Ekkor az ember alapból szeret átlépni az elvárásokon és szereti magáénak tudni az ígéreteket. Pedig a bibliának sok ígérete csak a teljes odaadásunk, odaszánásunk után lesz ránk érvényes. Nagy tragédia, hogy sok bibliában hívő keresztény azt hiszi, hogy mennyei útlevele van, de éppenséggel nem adta oda a szívét teljesen a teremtő Istennek. Sokan még azt is megmagyarázzák, hogy ez így rendben van.

Egy keresztény embernek ezek a bibliai versek, hogy  "Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék"  meg, hogy "úgy szerette Isten a világot..." vagy éppen "akik Istent szeretik azoknak minden a javukra van"  és az ehhez hasonló versek rögtön megragadják a figyelmét. Egyből tud ezekkel azonosulni, magáévá tenni. És milyen könnyen átlépjük a nehezebb részeket. Pl. "aki búcsút nem vesz a szívében minden javától az nem lehet a tanítványom", "nem mindenki aki azt mondja Uram, Uram megy be a mennyek országába, hanem csak az aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát ... " "Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek".

Mi van akkor ha ez a kettősség megmarad, majd állandósul a hívő életében? Mi van akkor, ha akarom is ezt a szerető, teremtő Istent, de közben magamat nem szánom oda neki teljesen? Ha a szívemet nem adom át neki teljesen? Ha a lelkemet, az egész gondolatvilágomat nem bocsátom teljesen a rendelkezésére? Mi van akkor, ha Istent is szeretném, de közben magamat is meg szeretném valósítani? Ha mindennél jobban szeretném Istent is, meg azt is amit e világ adhat?

Önkéntelenül is használni akarom majd az Istent. Azt fogom akarni, hogy áldjon meg, hogy adjon előre menetelt, hogy tegyen boldoggá stb. Azt fogom majd gondolni, hogy ő van értem és nem én vagyok őérte.  Többre becsülöm majd az áldásait ő magánál. Jobban fogom akarni azt, hogy kapjak tőle valamit, minthogy egyszerűen csak vele legyek és Istennel időzzek. Amikor majd imádkozom, azok is arról fognak szólni, hogy adjon vezetést, adja meg azt, meg azt, adjon türelmet, szeretetet mások felé ...

De a biblia szerint nekem teljesen oda kell szánni magam az Istennek és ha a szívemet átadom neki, ha minden vágyam engedelmeskedni a biblia Istenének aki teremtette az embert, a világmindenséget, akkor és csakis akkor ha az engedelmesség útjára lépek, ha keresem és megtartom az ő parancsolatait, akkor Isten kijelenti magát nekem. Megjelenik az életemben, lakozást vesz. Aztán ha őt ültetem az életem trónjára és elfogadom őt Úrnak az életemben, ha hagyom hogy rendezkedjen, akkor elkezd tisztogatni az önzőséggel teli életemből, kidobál néhány dolgot, behoz más dolgokat, amit ő fontosnak tart, de eddig én nem gyakoroltam. Akkor elkezd vezérelni. Sok keresztyénnek "hideg" a biblia, nem hall Istentől, nem beszél vele a teremtő. Ez a kettősség miatt van ill. az miatt, hogy nem adja oda magát teljesen neki. Félünk odaadni magunkat, mert egy olyan területre lépünk ebben az esetben, amely ismeretlen. Félünk teljesen kiszolgáltatni mindent, mert akkor még a végén Jézus bármit elkérhet és akkor oda kell adni, akkor le kell mondani róla.  

"Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak ... Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. "

A Szentlélekben való életet, a vele való járást Jézus úgy fogalmazta meg, hogy a szél fúj amerre akar, hallod a zúgását de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki aki a Lélektől született. 

No hát ez messze áll a mai kor emberétől. Ez a függőség, ez a kihasználtság a legkevésbé sem kell nekünk. Pedig ez nem elvesz az embertől, hanem hozzáad. Ettől nem kevesebb lesz egy ember, hanem több. Isten a vele való függőséggel szabadít fel attól, hogy önmagunknak éljünk. Ezzel szabadít fel, hogy az életünk kapcsolódásait, házastársi, szülő-gyerek, baráti és mindenféle kapcsolatunkat ne romboljuk, hanem építsük. Ne bántsuk a másik embert, hanem adjunk neki. Épülést, bocsánatot, szeretetet, irgalmat, részvétet, együttérzést ... Mindezt személyválogatás nélkül. 

A biblián keresztül Isten arra tanít, hogy segítőtársai legyünk az embertársainknak, minden embernek akikkel az életünkben kapcsolatba kerülünk. Ne tartsuk vissza a kezünket a másiktól, hanem nyújtsuk azt. Mikor Isten látta Ádámot egyedül, akkor azt mondta nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőtársat. Míg Ádámot a vele való kapcsolatra teremtette, a többi embert (Éván keresztül) pedig azon célból, hogy segítőtársai legyünk egymásnak. Ezért kell szeretnünk egymást és ezért nem szabad egymást megkárosítani, megbántani, sem semmi rosszat tenni a másik embernek. 

A biblia arra tanít, hogy 

"Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén;  Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is."

Mi meg fordítva állunk ezzel. Félünk kiszolgáltatni magunkat, mert azt hisszük, akkor kihasználnak bennünket. Félünk odaadni magunkat teljesen Istennek, mert akkor azt gondoljuk ő elveszi tőlünk a legjobbat, amit legjobban akarunk. Félünk adni, mert azt hisszük ha a kisujjunkat nyújtjuk, kell majd az egész karunk.

Az az ember aki Istennel nem számol az nem is érti, hogy miért kellene megszabadítani engem magamtól. Sok embernek pont ez az élete értelme, hogy végre önmagam legyek, hogy megvalósítsam magam, hogy kiteljesedjek. 

A biblia szerint Isten az embert a maga képmására teremtette. Ez a képmás nem olyan mint egy festett kép, hanem inkább olyan mint egy tükörkép. Ha a festő fest egy tájképet és a festményt elviszi az eredeti helyszínről ahol megalkotta azt, akkor máshol is, mindig ugyanazt mutatja. A tükörkép esetében viszont ha a tükröt eltávolítjuk az eredeti helyszínről és elvisszük máshova, akkor az már megszűnik az eredeti képet mutatni. Ugyanígy ha a teremtményt eltávolítjuk a teremtőtől, akkor az már nem mutatja sosem az eredetit. Nekünk szükségünk van Istenre, hogy be tudjuk tölteni az eredeti szerepünket, sorsunkat.

A biblia azt mondja, hogy Isten megharcolt a teremtményéért. Eleve eldöntötte, hogy ő maga emberré lesz. Isten emberré lett. Ez olyan nagy dolog, hogy még egyszer hallanunk kell. A biblia szerint a teremtő Isten emberré lett, hogy megmutassa, bemutassa, hogyan is kellett volna ill. hogyan kellene élnie az embernek. Ezt senki sem tudja Jézus után csinálni, mármint, hogy a szent Isten számára elfogadható életet éljen le. A biblia elmondja, hogy miért. Mert emberből vagyunk, mert a szívünk soha nem enged olyanoknak lennünk, mint amilyen Jézus volt.  Mi alapjáratban, születésünk szerint nem vagyunk erre képesek az önzőségre hajló szívünk miatt. Új szívre van szükségünk, mert a szívből származnak a gondolatok és a gondolatokból származnak a szavak és a tettek. Amikor nemcsak behívjuk az életünkbe, nemcsak behívjuk a szívünkbe Jézus Krisztust, hanem a szívünk trónját is átadjuk neki, akkor ő egy új szívet, új életet, új természetet ad nekünk. Elkezdődik egy csodálatos életközösség, amit senki sem tapasztalhat meg, aki csak fél szívvel szereti az Istent. Senki sem ismerheti meg ezt, aki a saját szíve trónját nem adja oda neki. 

Lehet így önmagamnak élve, kétfelé sántikálva, félig a világ javait szeretve, félig Istent szeretve élni? Lehet Istennel és Isten nélkül is élni egyszerre? Lehet valaki elméleti keresztény gyakorlat nélkül? Lehet templomba, gyülekezetbe járva leélni egy egész életet, anélkül hogy a szívemet teljesen odaadnám neki? Igen, sajnos lehet. 

Ha van Isten, akkor kicsoda ő? Szolga vagy Király? Ő csak egy jó tanító, egy mester vagy a világot teremtő és összetartó, mindenható Úr? Ha ő Úr és király, akkor tudakoznunk kellene, hogyan lehet őt elfogadni, hozzá közeledni, hogyan lehet őt tisztelni? A magunk módján biztosan nem lehet. Csakis úgy lehet, ahogy ő mondja. Sok keresztény ember elmegy vasárnap Istentiszteletre. Persze ez nagyon jó dolog, de a hétfő reggeltől péntek estig tartó időszak is Istentisztelet kell, hogy legyen. Mert ha a hétköznapok nem azok, akkor a hétvége nem más, mint képmutatás. 

Mózes 5. könyve 26:17-18 "Azt kívántad ma kimondatni az Úrral, hogy Isteneddé lesz néked, hogy járhass az ő útain, megtudhassad az ő rendeléseit, parancsolatait és végzéseit, és engedhess az ő szavának; Az Úr pedig azt kívánja ma kimondatni veled, hogy az ő tulajdon népévé leszel, amiképpen szólott néked, és minden ő parancsolatát megtartod "

Tehát van-e Isten? Éljünk a mának és tagadjuk továbbra is a létezését? Ebben az esetben viszont ne kérdezzünk olyat, hogy miért engedte meg ezt meg azt az Isten! Miért tűri a gonoszságot, kegyetlenséget? Miért nem szünteti meg a szenvedést? Furcsán hangzanának ezek a kérdések olyan valaki szájából, aki nem hisz benne. Miért kérdeznénk ilyeneket olyanról és olyantól akiről azt hiszem, hogy nincs?

Ha valaki meg hisz benne meg nem is, annak itt a válasz. A szent biblia Istenében nincs semmi rossz, nincs semmi gonosz. Ő szent és igaz Isten. Az emberek saját maguknak teremtik, okozzák a gonoszságot, a szenvedést, azzal, hogy eltávolodva élnek Istentől. Nem tetszik nekünk a gonoszság, a kizsákmányolás, az ítélkezés, a képmutatás, a hazugság? Hát ... Istennek sem tetszik. Ezért hív minket magához. Mindezeket Isten azért engedi meg, mert végtelenül szereti a teremtményeit és a lehető legtovább tűr. Vár. Ránk is vár, hogy hozzá térjünk, hogy a szívünket odaadjuk neki. Vár, hogy megváltozzunk. Ő szereti az ellenségeit is, ő szereti azokat is akik elutasítják őt. Amíg élünk és lélegzünk, addig van esélyünk elfogadni, van lehetőségünk megbékélni vele. 

"Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne."